Magyar népi háztípusok és tüzelőberendezések

A parasztházakat tanulmányozó néprajzkutatók régebben öt, újabban egyre inkább csak négy háztípust különböztetnek meg a magyar nyelvterületen. Rendszerezésük alapja a ház tüzelőberendezése és alaprajza. Ezért az olyan házak, amelyeket külső képük és díszítésük alapján különböző típusúnak vélünk, régi tüzelőberendezésük, esetleg elődeik tüzelőberendezése alapján egy típusba tartoznak. A magyar ház a XX. században annyira egységesült, hogy a régi stílusú házak öt, illetve négy típusa ma már csak művelődéstörténeti emléknek tekinthető.

Középmagyar vagy alföldi magyar népi háztípusok és tüzelő berendezések

Az Alföldön kizárólagos, de jellemző az Alföld peremterületein, a Kelet-Dunántúlon és a Kisalföldön is. A legfejlettebb és egyben a leghódítóbb háztípus. Az Alföldön már a XV. században is nagyrészt ilyen házak álltak.

Az elmúlt két évszázadban behatolt a többi háztípus területére is, megoldva a füstelvezetést, és gyökeresen átalakítva a lakáshasználat korábbi rendjét. Három fontos eleme van: a konyhából fűthető magas szobai kemence, a konyhai tüzelőpadka és a szabadkémény.

A sárból épült kemence melegítette a szobát. Sütöttek, főztek is benne. A tüzelőpadka a konyhában, a kemence szája előtt húzódott, katlan és vasháromláb állt rajta. Ezeken főztek. Ha a konyha mindkét oldalán szoba nyílt, illetve két kemence épült a házban, akkor két oldalpadka került a konyha hátsó részébe. Régebben gyakori volt a középpadka is. A padkák fölött korábban nádból vagy fából, utóbb téglából épült a füstelvezető, széles szabadkémény, amelyet húsfüstölésre is használtak. A tetőtérből kiemelkedő, gyakran díszesen kiképzett kéményfej fedett volt, hogy a csapadék ne hulljon be a konyhába.

Nyugati háztípus

Elterjedési területe Zala, Vas, Somogy és Veszprém megye. Legősibb formája a füstösház. Ez az egy helyiséges épület egy nagy konyhából állt, amelynek közepére kemence épült. A füst az ajtón távozott. Itt főztek, aludtak – egyszóval itt élt a család.

A füstösház legjellemzőbb példája a zalaegerszegi múzeumfaluban látható, ahova Felsőszenterzsébetről vitték be. A XVIII. században a füstösház mellé szoba is épült, amelyben a konyhából fűthető cserépkályha, szemeskályha állt. A másik oldalra kamra is épülhetett. Az így átalakult füstöskonyhás ház minden helyiségének ajtaja külön az udvar felől nyílt. A konyha füstje azonban a többhelyiségessé válás után is mindaddig az ajtón át távozott, amíg az Alföld felől terjedő szabadkémény a XIX. században meg nem oldotta a füsttelenítést.

Északi vagy palóc háztípus

A Garamtól a Hernádig, illetve az Alföld peremétől a szlovák nyelvhatárig terjedő hegyvidék falvainak régi építészetét jellemezte. A nyugati magyar házzal ellentétben itt a szoba tekinthető a ház ősének. A többi helyiség, így elsősorban a konyha és az asszonyok hálóhelyeként használt kamra, későbbi toldás. A háznak nevezett régi szoba főzőhely, lakó- és munkatér volt egyszerre. Nagyméretű, lapos tetejű, négyszögletes kemence állt benne, amelyet a helyiségben fűtöttek. A szobai kemence szája előtti padkán nyílt tűzön főztek.

A XVII-XVIII. századtól a kemence szája fölé fából vagy veszszőfonásból négyszögletes vagy henger alakú kürtő készült, amely a füstöt a padlásra, illetve később, fekvő változatban, a pitvarba vezette. A konyha szerepe az Alföld felől felnyomuló szabadkémény megjelenésével nőtt meg.

Keleti vagy erdélyi háztípus

Elterjedési területe: Erdély, Moldva, valamint az Alföld északkeleti peremvidéke. Konyhája kicsi és későbbi fejlődés eredménye. A ház legrégibb része a szoba. Itt főztek, aludtak, dolgoztak, ünnepeltek. A szoba legfontosabb építménye a kandalló, amely vesszőből, téglából vagy cserépből készült lángfogó a szabadon égő tűz fölött.

A kandallóból kürtő vezette a füstöt a padlásra, illetve később a konyhába, ahonnan a konyhai füsttel együtt távozott a szabadba. A táj régi házaiban nem volt kemence. Külön épült sütőházban sütötték a kenyeret. A szobát a kandalló melegítette, ennek tüzén főztek. A XIX. században a keleti magyar ház területén is megjelent az Alföld felől érkező kemence és a szabadkémény építésének szokása, ezért nagyon sok átmeneti forma alakult ki.

Déli háztípus

Kevés jó leírás maradt róla, és a XX. századra teljesen eltűnt. Valószínűleg Dél-Somogy, Dél-Baranya és Szlavónia falvaira volt jellemző. Újkori visszaszorulása, majd kiveszése együtt járt a szomszédos vidékek háztípusainak térhódításával. Ma már a táj legrégebbinek ismert házai is az átformálódott, kiegészült állapotot mutatják. Korai eltűnése miatt sok kutató nem is tartja önálló háztípusnak, hanem a középmagyar háztípus egyik változatának, amely nagyon sok régies vonást őrzött még a XIX. században is.

A szűkszavú leírásokból felidézhető régi dél-dunántúli és szlavóniai ház tulajdonképpen egy mennyezet nélküli konyhából állt, amely a későbbi fejlődés során szobával és kamrával egészült ki. Az udvaron külön hálókamrák épültek. A régi egyetlen helyiség emléke az átalakult házak konyhájának szenesház elnevezésében élt tovább. Az egy helyiséges ház legfontosabb belső építménye a nagy alapterületű, lapos, agyagból készített, fél méter magas tüzelőpadka volt, amely fölött bogrács lógott.